Mi különbözteti meg a képgyártókat a művészektől?
Azt hiszem ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni, de valószínű a kontextus. Mindig az a kérdés, hogy a képet milyen kontextusban fogalmazzunk meg. Mi a kép funkciója… Hírt mond el? Sport pillanatot ábrázol vagy egy fikciós álom részeként illeszkedik be egy játékfilmbe? Ezeknek a képeknek más és más az üzenetük és egészen más lelki folyamatok eredményeképpen születnek meg. Természetesen minden kép lehet, ha nem is művészi, de nagyon igényes, finom, kifejező, impulzív és emlékezetes. A felsoroltak létrehozásához nem kell Oscar-díjas filmrendezőnek lenni.
Kicsit térjünk vissza a fiatalokhoz, akikre minden pillanatban ömlenek a jó és rossz képek. Ez a tény segíti a te munkádat vagy hátráltatja?
Ezt még nem vizsgáltam meg, mert sosem lehet pontosan tudni, hogy a fiatalság öntörvényűsége miből is eredeztethető. Nagyon határozottak, ami a mindenkori fiatalságra természetesen jellemző. Véleményüket harcosan képviselik, ami nagyon rendben van. Egy biztos: egy hitványabb képre is gyorsabban rámondják, hogy jó kép, mert nekik tetszik. Ezt a mondatot, hogy „nekem ez tetszik” tűzzel-vassal igyekszem írtani, ugyanis nem az egyéni ízlés a zsinórmérték. A zsinórmérték a pontosság és az érvényesség. Nincsenek könnyű helyzetben, mert a mai kor embere annyi képet fogyaszt, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mi a jó és mi a rossz kép.
Mi az, ami a mostani fiatalságot érdekli a televíziózásból?
Az egyetemen alapvetően két szakot viszünk. A televíziós szakra azért jönnek feltehetően a hallgatók, mert televíziózni szeretnének, műsort akarnak csinálni. Akik a művészetben és a filmben gondolkodnak, azok jönnek a filmes szakra. Két stúdióban dolgozom párhuzamosan az egyetemen a film-műteremben és a TV stúdióban. Pontosan lehet látni a két stúdióban való munkálkodás attitűdjének a különbségét. A mérleg nyelve minőségben mérhetően a filmstúdió felé billen el. Nem láthatok a jövőbe, de sokszor elmondom, hogy az, aki most a televíziózás három kameráját felesleges gyakorlatoztatásnak tartja, az fog még a televízióban dolgozni három vagy több kamerával. Világosan tetten érhető az a folyamat is, hogy a televíziózás bevonzotta a filmkészítést, áthúzta annak egy részét a maga felületére.
Évekig rendezted az egyik kereskedelmi csatornán az egyik sikersorozatot. Mik a tapasztalataid?
Imádtam csinálni.
Mit szerettél benne?
Sándor Pál egyszer megkérdezte tőlem, hogy „mit keresel te ott?” Amivel tulajdonképpen dicséretet fogalmazott meg, de én zokon vettem. Két dolgot mondtam el neki is: biztos megélhetési forrás, ami mellett nem kell napi anyagi gondokkal küszködnöm. A másik érvem az volt, hogy az, hogy minden hónapban, mikor bemegyek a kétezer négyzetméteres műterembe forgatni, egy héten keresztül negyven színésszel van lehetőségem dolgozni. Sándor Pál csak annyit válaszolt: igazad van! Mozgóképet készíteni praxis. Nem lehet elfelejteni, de gyakorolni kell. Nagyon fontos, hogy a két munka közt ne teljen el sok idő.
Miért fontos ez, ha a szakma nem elfelejthető?
Igaz, a szakmát nem felejted el, de magadban bízni már igen. Ha magadban bízol, azt csak úgy tudod megtartani, ha nem érzed magad feleslegesnek, ha nem kerülsz körön kívül, tehát folyamatosan munkában maradsz. Mindemellett az ember megtanul alkalmazkodni, ami az élet minden területén kincs. Egy ilyen produkcióban, ahol három, négy rendező dolgozik, muszáj egymáshoz igazodva ugyanazt a vonalat követni, hogy a sorozat részei homogének legyenek. És nagyon nem mindegy, hogy ezt a munkát fütyörészve tesszük, vagy áskálódva. Úgy emlékszem, hogy ezt a hét évet, míg ebben a sorozatban dolgoztam, végig nevettem.
B. Török Fruzsina