Érzékeljük magunk körül pár éve, hogy valami nagyon változóban van. Hogyan tud erre a színház reagálni?
Igencsak embert próbáló, de roppant érdekes az a kor és az az időszak, amiben most élünk. Paradigmaváltásban, civilizációs határhelyzetben vagyunk, mikor a régi világ működési mechanizmusa még dolgozik, de az új korszak is beszüremkedett már, s feltartóztathatatlanul nyer teret magának, tíz évente ugrik akkorát a technológia, mint régen csak száz, vagy ezer év alatt. Ezekből a nagy feszültségeket generáló, civilizációs tektonikus mozgásokból nagy drámairodalom is kipattanhat, gondoljunk például az Erzsébet-korra, a reneszánsz és a korai kapitalizmus határmezsgyéjén. Ezek a civilizációs metszéspontok a legizgalmasabb korok, egyszerre nagy kihívásokkal, feszültségekkel, döntésekkel, lehetőségekkel, igazi drámai helyzetekkel tele, előre nem látható változásokat hozó, erős áramlatok sodrában. Ma az emberiség egyszerre küzd az eszkalálódás veszélyét magában hordozó háborús helyzettel, a környezetszennyezéssel, migrációval, a technikai szingularitás kihívásával, miközben, ha túléli a saját maga által gerjesztett kihívásokat, „kinőheti a földet” és bolygóközi fajjá válhat. Színházi nyelvre megpróbálva átfordítani, a posztdramatikus színház után talán hamarosan elérkezhetünk a poszthumán színházba, amiről pontosan nem tudjuk mit jelenthet majd egykor, de már napjainkban is látunk olyan előadásokat, melyekben a gépek komoly helyiértékkel jelennek meg a színpadon. Ezekre a változásokra mind reagál és reagálnia is kell a színháznak. Azt, hogy pontosan hogyan, azt nagyon nehéz megjósolni, paradox módon felértékelődhetnek például a klasszikus, „szent színházi” iratok, darabok, maga az emberi jelenlét, mely a Covid bezártsága után egyébként is már-már önmagában véve színházi aktus. Kérdés, hogy meddig lehet még elmennünk, meddig törhetjük tovább a szöveget, hol az elidegenítés, a színház határa és felelőssége a XXI. században? Korunk rendkívüli nehézségei és nagyformátumú kérdései miatt az eddigieknél talán nagyobb felelősség és lehetőség az új generációt színházra vagy dramaturgiára, de talán bármi másra is tanítani. Figyelnünk, értelmeznünk kell magunk körül a történéseket, s közösen gondolkodni, alkotni velük, a színház egyébként is csapatjáték.