A képzés során, milyen tudást adunk a hallgatóknak? Milyen speciális módszertan jellemzi ezt a képzési területet?  

Valószínűleg mindennél fontosabb a személyiség, és az, hogy vajon mennyire képes továbbsugározni önmagát. Ez mindenképp megkülönbözteti a színművészetit a valódi tudományok egyetemeitől. Ilyen értelemben mindenképp igaza van Szigethy Gábornak, aki engem még az ELTE-n tanított: az Univerzitás, ez Akadémia.

Mivé válik egy hallgató a képzés végére (értékrend, tudás, szemlélet, jellem)? Ez a konkrét szakok mentén hogyan jelenik meg? 

Valaha leginkább a rendezők képzése – képezhetőségének kérdése – izgatott. Manapság ez erősen feloldódni látszik, voltak színházi kultúrák, ahol soha nem is alakult ki önállóan a rendező-képzés. Pedig a színészből és a “dramaturg”-ból rendezővé vált kollégák szemlélete olykor jelentősen különbözhet. – Ha szerencséje van, azzá válhat, aminek jelentkezett: színész, rendező, dramaturg. Ha egyik pálya sem látszik végül túl biztatónak, akkor a megszerzett tudást és képességet elképesztően széles skálán kamatoztathatja: az egyik nagybirodalom híres elnöke is filmszínész volt eredetileg. Neki még szobra is van Budapesten.

Melyek az intézet legnépszerűbb szakjai és miért?  

Nyilván a színészet, és ez természetes: színészek nélkül nincsen Színház. Rendezők nélkül ugyan lehetne éppen, de az elmúlt harminc évünk tanulságaival olykor fájlalhatjuk, hogy nem sikerült sokkal jobban megvédeni ezt az önálló szakmát, céhet, tevékenységet, “művészetet”.

Az egyetem (mindenkori) közösségi ereje hogyan jellemzi az SZFE-t?  

Remélem, hogy továbbra is egyszerűen Színművészetinek fogjuk hívni mindannyian. Bulgakov még a Színházat is mindig nagy betűvel írta 90 éve. – S akkor pontosan ott a válasz: A színművészetért. – Azért a hitért és reményeink szerint: tényért, hogy az itt végzők jobban tudják majd művelni a Színházat, mint azok, akik csak vágyakoznak erre.  

Mi motiválhatja a leendő hallgatókat, hogy jelentkezzenek az SZFE-re? Miért fontos a bátorság, a hit és az akaraterő ezen a pályán, már a felvételi előtt is? 

Semelyikünknek nem volt megígérhető, és a jövőben sem lesz: hogy garantált, biztosított öt évtizedes nagyszerű pálya vár a végzősökre. – De ha ez az elszánás nem lenne meg az elején, akkor nem lenne érdemes elkezdeni. Talán minden művészeti ággal így van ez. Boldog az lesz vele igazán, aki bátran, hittel, elszánással és akaraterővel indul neki. Úgy tűnhet: visszadobom a kérdést, pedig éppen megerősíteni szeretném a benne rejlő választ. 

Kiket várunk az intézet által meghirdetett szakokra? Milyen tulajdonságokkal, gondolkodással, tudással felvértezett diákokat? Mennyire nehéz ide bekerülni? 

Négyünket több, mint kétszáz jelentkezőből választotta ki Ádám Ottó és a Tanári Kar valaha. Érdekes lenne egy több évtizedre visszamenő számsor a vonatkozó adatokkal. Ha ezt megszerezzük, abból ki-ki ízlése és (elő)ítéletei mentén mindenféle tanulságokat vonhat le. A rendezőknél a legfontosabb valószínűleg a biztos ízlés. Nem azt kell feltétlenül tudni, hogy mit akarunk egy-egy előadással, amikor elkezdjük, de azt mindenképp határozottan tudni illene, hogy: Mit NEM. Mielőtt pedig régóta meglévő, ismert dolgokról hisszük, hogy mi fedeztük fel őket – érdemes minél részletesebben megismerni az elődeink műveit is. Különösen is az alapvető művészeti ágak (irodalom, képzőművészet, zene) minél több alapművét.

Milyen a kötődése a Színművészetihez?  Hogy emlékszik vissza a saját felvételijére? Mit jelent önnek az, hogy az SZFE-n végzett? 

Mi elhittük akkor, a hírhedt 1984-es esztendőben magunkról, hogy színházrendezők lettünk. Többekről ki is derült: hogy valóban. A Színművészeti diplomája nélkül bizonytalanabbul kezdtük volna el. Nekem akkoriban a “puhának” nevezett diktatúrával való elszánt, olykor vad szembenállás (történelem, politika, világlátás) minden másnál fontosabb volt – a lengyel Szolidaritás árnyékában. Ebből a szempontból hatalmas különbség volt a bölcsészkari évfolyamtársak és a színművészeti között. Az utóbbin sokkal nehezebb volt rátalálni a lehetséges szellemi társakra. Nem is nagyon kereste az ember, inkább várta a valódi csatateret, ahol majd kiderülhet: mennyire volt igaz a főiskola reálsiker-kereső ítéletecskéinek sorozata. – A felvételin, mikor kihúztam utolsó feladatnak a Bánk-bánt: tudtam, hogy most vagy soha.

Mi az, amit még fontosnak gondol a pályával kapcsolatban? 

Fontos az, hogy a lényegünk ne változzék. A magam részéről Kölcsey és Madách elolvasása óta ezen igyekszem. A Színházban különösen fontos jókedvvel tudni a Vanitatum vanitas-t.