Olyan családban nőttem fel, ahol mindig jelen volt a szeretet, ezért minden filmemnél próbálom ezt képviselni, és ha csak lehet, olyan történeteket mondok el, amiket ,,embermesének” hívok, mert a szeretet érvényesüléséről szólnak.

Amikor a felvételinél találkoztam a jelentkezőkkel, úgy viszonyultam hozzájuk, mint a filmjeimnél, amikor színészt vagy stábtagot választok. Kíváncsi voltam a képességeiken túl a személyiségükre is, arra, hogy mit tudok leolvasni az arcukról, a mozdulataikról, mivel azt akartam megtudni, hogy ki tud-e alakulni közöttünk az a minőségi kapcsolat, ami szükséges a majdani közös alkotáshoz.

Már a fiatalok felvételi filmjeinél éreztem, de most, a féléves vizsgafilmek készítése során eltöltött nagyon sok idő alatt vált bizonyossá, hogy a szeretet része tud lenni a komoly teljesítménynek is. Más tanároktól is kapok arról visszajelzést, hogy egy szeretettel teli osztályt sikerült így kialakítani.

Amerikában, Németországban vagy Olaszországban óriási színészekkel és olyan rendezőkkel alkothattam, mint Tornatore. Így életpályámnak köszönhetően olyan tapasztalattal rendelkezem, amit most átadhatok a tanítványaimnak. Mesélek és tanítok az általam megélt élmények alapján, és ez semmivel sem összehasonlítható.

Azt vallom és azt tanítom, hogy semmi nincs magától, semmi nincs véletlenül, csak azért van, mert az az én döntésem eredménye, annak köszönhető, hogy nagyon komolyan vesszük az alkotást. A tanítás során én mindenről beszélek, a kellékről, a berendezésről, a díszletről, a színekről, a színészi arcról, a dialógusról és a legfontosabbról: a vetítővászonra keretezett képről és a lélekről, mely mindezt létre hozta – a tapasztalatomat teljes egészében, őszintén próbálom átadni. Ennek az alapja az, hogy szerintem az az én dolgom itt, ebben az iskolában, hogy ezeket a szeretettől övezett fiatalokat úgy tereljem jó irányba, hogy rajta maradjanak saját ösvényükön.