Olyan családban nőttem fel, ahol mindig jelen volt a szeretet, ezért minden filmemnél próbálom ezt képviselni, s ha csak lehet, olyan történeteket mesélek el, amik a szeretet érvényesüléséről szólnak. A szeretet a kulcsszó. Már a fiatalok felvételi filmjeinél éreztem, de a féléves vizsgafilmek készítése során eltöltött nagyon sok idő alatt vált bizonyossá, hogy a szeretet része tud lenni a komoly teljesítménynek. Más tanároktól is visszakapok olyan visszajelzéseket, hogy szeretetteli osztályt sikerült kialakítanunk.
Amikor a felvételinél találkozom a jelentkezőkkel, úgy viszonyulok hozzájuk, mint a filmjeimnél, amikor színészt vagy stábtagot választok. Keresem a tanítványaimban, hogy mi az indíttatásuk, mi hozta őket az egyetemre, pontosabban mi hozta őket hozzám. Kíváncsi vagyok a képességeiken túl a személyiségükre is, arra, hogy mit tudok leolvasni az arcukról, a mozdulataikról, mivel arra vagyok kíváncsi, hogy ki tud-e alakulni közöttünk az a minőségi kapcsolat, ami szükséges a majdani közös munkához. A féléves vizsgafilmnél, amikor a forgatókönyvről vagy a szinopszisról beszélgetünk, sok esetben kiderül, hogy az ötlet mögött valamilyen személyes élményanyag húzódik. Filmekben és élményekben egyaránt gazdag a pályám nem kevés nemzetközi tapasztalattal. Próbálom ennek az életútnak a tapasztalatait és megszerzett tudását mindenestül átadni.
Mesteremnél, Illés Györgynél a pedagógia volt a sarokpont. Talán egy felidézett közös munkával tudom a legjellemzőbben elmondani a sajátos pedagógiai érzékenységét. Ő volt az egyetlen, aki itthon alkalmazta az amerikai módszert, vagyis azt, hogy a vezetőoperatőr helyett a camera operator kezeli a felvevőgépet. Ő rendre kiemelt magának valakit, és beültette a kamera mögé. Egy nap engem választott, és nem is engedett felállni. Pedagógiája tehát abban állt, hogy hagyta az embert kibontakozni. Az volt az elve, hogy a tanítványai gondolkodjanak, merjenek kísérletezni, és még véletlenül se kövessék őt. A főiskolán mutatott három verziót arra, hogyan lehet egy arcot vagy egy teret bevilágítani, de mellette még van legalább száz másik lehetőség. Tudta, hogy a tanítványa majd megcsinálja a százkettediket, ha van egyénisége. Az alapokat mutatta meg, de vigyázott arra, hogy ne sértse az egyéniséget, és ha látta, hogy valaki rálépett egy ösvényre, ami járható, akkor óvatosan terelte tovább – tanárként én is ezt a jó irányba terelgetést érzem üdvösnek. Ott volt és vigyázott, hogy az embernek esélye se legyen letérni a megkezdett, általa is helyesnek tartott, de mindenképp saját útról.
A tanítás során ugyanúgy foglalkozom a kellékkel, a díszlettel, a színekkel, a színészi arcokkal, a dialógussal és a legfontosabbal: a vetítővászonra keretezett képről, és a lélekről, mely mindezt létrehozta.
Nagyon fontos a képzés alatt olyan témákkal is foglalkozni, amikkel kevésbé szokás, vagy kényelmetlen. Ugyanakkor hiszem, hogy meg kell tanulni egy meghiúsult forgatást feldolgozni, kapcsolatokat kialakítani az alkotótársakkal. Ennek a része az is, hogy Vecsernyés Jánossal, aki a Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet vezetője azon dolgozunk, hogy a rendező és az operatőr osztályt erős együttműködésre inspiráljuk. Most ez éppúgy a dolgom, mint észrevenni, ki hogyan gondolkodik és milyen az egyénisége.
Egyetlen dolog van, amihez ragaszkodom, a szeretethez, mert végül is ez az, ami mindenkit összeköt.
